Várunk egymásra, reménykedünk a csodában, keressük a megoldást valahol máshol.

Hányszor hallottuk másoktól, hányszor kérdeztük mi magunk is: miért nem tesz már valaki valamit? Meddig tűrjük ezt? Mindannyiszor felmerül ez a kérdés, ahányszor egyértelműen igazságtalan, rossz, ártalmas döntés születik, amikor a politikából élősködők a tulajdon, személyes érdekeiket helyezik a közérdek elé. Amikor tisztán látható az öncél, a harácsolási szándék, az intézményesített korrupció.

Kérdezünk, csodálkozunk, felháborodunk. Várjuk, hogy történjen végre valami. Nem értjük, miért engedi ezt a másik. Mindig a másik, mindig valahonnan máshonnan várjuk a megoldást. Ameddig más nem szól, addig mi sem. Ameddig más nem áll ki, addig mi is lapítunk. Ameddig valaki nem emeli fel a hangját, mi is hallgatunk. Ameddig nem elég nagy a tömeg, hogy biztonságosan elvegyülhessünk benne, addig nem mozdulunk.

Nem tudom, lesz-e olyan pillanat, amikor felismerjük: mi vagyunk az a valaki, aki tehet a rossz dolgok ellen. A tömeg belőlünk áll. Egyesével. Ha rossz a rendszer, mi tettük azzá. Mi termeltük ki magunkból azt a réteget, amely végül rátelepedett az életünkre. Mi választottuk meg a "politikai elit"-nek nevezett élősködők hadát. Mi engedjük, hogy kifosszanak, megnyomorítsanak. Mi, egyenként. Folytatás itt...