Jellemző vélekedés: otthonba vinni az idős szülőket, embertelen dolog. Valóban?

Azért határoztam úgy, hogy elmondom az alábbi történetet, mert talán segíthet másoknak egy nehéz döntés meghozatalában. 

Aki elég sokáig él, az megöregszik. Ezt elkerülni nem lehet, az élet természetes velejárója. Ha szerencsés az ember - ahogyan az én szüleim - együtt öregszik meg a párjával. Apu 90, anyu 85 éves. 68 éve házasok, ami önmagában is elképesztő. Az idő előrehaladtával kezdtek szaporodni a problémák. Az agyi érelmeszesedés nem kímél senkit, az okos, tisztán gondolkodó apám tétova, még a lakásban is könnyen eltévedő, feledékeny, időnként kimondottan zavart ember lett. A kopó izületek és a mentális leépülés csapdába ejtette a szüleimet. 

Kimozdulni a lakásból már évek óta nem tudtak, megszakadtak a kapcsolataik, a családi házukban rabok voltak. Minden irányban lépcsők, amit már nem voltak képesek megmászni többé. Sem az emeletre, sem a kertbe nem volt egyszerű eljutniuk. Az ebédet jó ideje házhoz hozattam nekik, naponta járt gondozó, hetente mentem én is, aztán már hetente többször, de ez is kevés volt egy idő után. Nekik kevés, nekem sok. Az oda-vissza 200 km. távolságot megtenni hetente, főleg hetente többször, nem volt egyszerű és hosszú távon nem volt valódi alternatíva sem. Dönteni kellett, megoldást találni. Folytatás itt...