Érzékenyebb lelkű olvasók kedvéért: a cikkben egy ocsmány videó és indulatoktól fűtött mondanivaló van. Aki ennek ellenére elolvassa, az egyrészt magára vessen, másrészt fogadja el, hogy néha nem lehetséges szép szavakkal elmondani a csúf dolgokat.

Dermedten hallgattam az alábbi híradást. Az Echo tévéről lévén szó, nem voltak nagy reményeim, de ez túltesz mindazon, aminek köze van az emberségről alkotott fogalmaimhoz. Úgy általában: sem az újságíráshoz, sem a kereszténységhez, sem az emberi léthez nincs köze.

"Kollégáktól tudom, hogy találtak itt, a pályaudvar mellett egy hullát. Nem tudták megmondani, hogy ez most migráns, mert a rendőrök nem adtak ki információt. Megpróbálunk ennek is utánajárni, hogy ez az illető ki volt, mi volt."

Innen üzenem Csereklye Csongornak, hogy egy dolog teljesen biztos: EMBER volt. Valakinek a gyereke, talán valakinek a szülője, testvére. Lehetséges, hogy migráns volt, az is lehet, hogy hajléktalan honfitársunk, vagy akár egy cég vezérigazgatója, akinek ott, a pályaudvar mellett szűnt meg dobogni a szíve. Bárki lehetett, de ember volt.

Ahogy ember az is, akinek más a bőre színe, máshogyan öltözik, beszél, mint teszem azt Csereklye Csongor. Ilyenkor, amikor egy ehhez hasonló mentalitású egysejtűt hallok megnyilvánulni a menekültválság kapcsán, hányni tudnék. Ilyenkor nagyon gáz magyarnak lenni, pedig nekem nem szokásom megkérdőjelezni mindazok magyarságát, akik máshogyan gondolkodnak, mint én. Szemben a keresztényi erkölcsökre hivatkozó, melldöngetős magyarkodókkal. 

Kívánom Csereklye Csongornak, önmagamnak és mindenkinek, hogy soha életünkben ne kelljen futni az életünkért. Soha ne kelljen kézen fogni, vagy plédbe csavarni a gyerekünket és futni a vakvilágba, mert szétbombázták az otthonunkat, megölték a rokonainkat, elvették a hazánkat. Ne kelljen minden értékünket eladni azért, hogy embercsempészeknek adjuk a pénzünket, mert más mód nincs a menekülésre. Ne kelljen soha kockáztatni az életünket, a gyerekünk életét, ne kelljen ezer kilométereken át bukdácsolnunk ismeretlen helyeken, bujkálni a hatóságok elől, végignézni, ahogy a csempészek megerőszakolják az asszonyokat. Ne kelljen a beteg gyerekünket cipelve más népek emberségére apellálnunk.

Soha ne kelljen egy idegen országban boldogulnunk úgy, hogy nem ismerjük a nyelvet, az ország szabályait, szokásait, csak a felénk áradó gyűlöletet érezzük. Ne kelljen a mocsokban vergődnünk az utcán, mert nem tudunk tovább jutni a célunk felé, mert azt sem tudjuk, pontosan hol vagyunk, hogyan jutunk tovább és nem értjük, miért nem engednek utunkra.

Soha, de soha ne kelljen keresnünk idegen országban a szerettünket, miközben egy edzőteremben izmosodott, divatosan borostás emberszerű lény azt makogja a kamerába: "Találtak egy hullát." Mert talán az a hulla a férjünk, feleségünk, gyerekünk, szülőnk, testvérünk.

Ami most Európában történik, az tragédia. Tragédia az, hogy valakiknek menekülni kell a hazájukból, tragédia, hogy sem egy ország, sem az Unió nem tudja, nem is tudhatja megoldani a válságot, nem vagyunk képesek befogadni ezeket az embereket. Még azokat sem, akik valóban az életüket mentik. Olyan tragédia ez, amire jó válasz nincs. Gyors válasz sincs.

De az Echo tévé munkatársának nem is a válság megoldása volt a dolga, mindössze újságíróhoz méltó módon kellett volna tudósítania. Ez olyannyira nem ment neki, hogy normálisan működő újságíró társadalom leköpné és kilökné a soraiból azt a gyurmaszalonban szépülő "kollégát", aki képes úgy fogalmazni emberekről, mintha azok állatok, vagy tárgyak lennének.

Normálisan működő országban egy normálisan működő társadalom tűrhetetlennek tartaná, hogy a nyilvánosság előtt, a sajtó képviselője így fogalmazzon egy szerencsétlen, alhunyt társunkról. Egy halott emberről.

Nem kell szeretni a migránsokat, még a menekülteket sem. De emberként kezelni kell. Persze ez csak attól várható el, aki maga is embernek érzi magát. Mert megoldani ugyan nem lehet ezt a válságot gyorsan, talán jól megoldani sem lehet. De rontani a már most is szörnyű helyzeten lehet. Minden ellenkező híreszteléssel szemben: a barna bőrű, más nyelven beszélő menekültek is emberek. Emberi érzésekkel, fájdalommal, félelemmel. 

Ha nekem futnom kellene, a gyerekemet menteni - futnék. Ha más országba kellene mennem, akkor más országba mennék. Ha barackot kellene lopnom a fákról azért, hogy a gyerekem enni tudjon, akkor lopnék. Ha csak a mocsokban, a járdán tudnám letenni aludni a gyerekemet, akkor ott tenném le. De biztos, hogy mindent megtennék azért, hogy biztonságba vigyem, biztonságba kerüljek. Az is biztos, hogy úgy reagálnék az adott ország lakóinak viselkedésére, ahogy azok velem bánnak akkor, amikor kiszolgáltatott helyzetben a segítségükre szorulok. Remélhetőleg ezt nekem soha nem kell megtapasztalnom és nem kell megtapasztalnia Csereklye Csongornak sem. Ezért én hálás vagyok a sorsnak.

A magam részéről elfogadom, ha valaki fél ezektől az emberektől, ha ellenszenvvel viseltetik irántuk, akár gyűlöli is őket. Joga van hozzá. De állatként bánni velük és beszélni róluk, senkinek nincs joga. Egy újságírónak, aki tömegekhez beszél, embereket informál - főként nincs joga. Nincs joga azért, mert ebben az országban él és én is ebben az országban élek. Egyszerűen csak ezért. 

A halott embertársunk már nem hallja, de talán nem is értené. Én most mégis mélységesen szégyenkezem és bocsánatot kérek tőle.

A magam nevében.