Nehéz időket élünk, most különösen. Emberi drámák zajlanak, szinte felfoghatatlan szörnyűségek szakították át a viszonylagos biztonságunk falait. 

Most mégis egy másik világról fogok beszélni. Egy kicsike tragédiáról, egy apró halálról.

Közöttünk, velünk élnek. Szeretetben, olykor túlzott kényeztetésben, vagy éppen nyomorultul, éhezve, fázva, rettegve. Sokuk pénzben kifejezhető értéket képvisel. Lehet őket adni-venni, lehet társul fogadni, szeretni. De lehet kínozni, ütni, éheztetni, kidobni, mint egy haszontalan szemetet. Sokan így tesznek, de mi az áldozatokat nevezzük álltoknak.

Valamikor régen írtam már Katiról. Talán nevezhetem barátomnak. Különleges ember. Kemény, amilyen kemény embert keveset ismerek. Megjárta a maga poklait, végül úgy döntött, kidobott, megkínzott állatok mentésére teszi fel mindenét. Tényleg mindenét. Amit a munkájával, tudásával, eszével keres, azt állatorvosra, élelmre költi. Sokszor egészen reménytelen helyzetből, egészen esélytelen kutyusoknak ad új életet. Kati soha nem adja fel. Soha, semmit nem ad fel. Makacs, dacos. Amióta ismerem, próbálom megfejteni. Inkább gondolkodik falkában, mint egyénben. Nehezen érti az emberi gonoszságot, önzést. Talán azért, mert a kutyák nem ilyenek.

Éppen tegnap voltam nála. Vittem a "kicsikéinek" itthon selejtezésre érett és a szomszédoktól, ismerősöktől összekunyerált száraztésztát, rizst, mindjárt lejáró, töredék áron beszerzett túrót, gyümölcsjoghurtot, ezt-azt. Kipakoltunk a kocsiból, aztán ruhákat, cipőket válogattunk. Ez a kupac megy a menekülteknek, meleg pulóverek, nadrágok, takarók. Vigyáztunk, hogy nyakig zárt blúzok, szolíd ruhák kerüljenek a halomra. A másik kupacba mentek az itthoni rászorulóknak szánt holmik. Kabátok, farmerek, pulóverek, cipők, iskolatáskák, babakocsik, mesekönyvek. A harmadik kupac nekem készült. A blogom olvasóival közösen szponzorált családoknak. Egy kis meglepetés. Mivel személyesen ismerem őket, könnyebben válogattam számukra. Közben volt alkalmam lábhoz bújó kis szőrcsomókat símogatni, becézgetni. Sok ismerős van közöttük, de sok új is. Szerencsére többségük gazdihoz kerül, de sajnos mindig van utánpótlás. A beteg, nagyon idős kutyusok nem igazán kellenek senkinek, ők Katinál élvezik a "nyugdíjas" éveiket, életük utolsó percéig szeretetben, gondoskodásban.

Ma egyikük elment. Csak így, egyszerűen. Nem volt beteg, nem volt öreg. Sétából hazajövet eldőlt és vége volt. Megállt a kicsi szíve. Hiába volt szívmasszázs, hiába a lélegeztetés, a rohanás a közeli rendelőbe, nem volt segítség. Tonett (így hívták), meghalt.

Közel két éve került Katihoz. Mindjárt másodmagával, Cinikével. Mezőtúron, egy lerobbant lakatlan házban egymást melegítették. Kis híján megfagytak A megtalálóik még egy hónap etetés után sem tudtak a közelükbe sem menni. Két rettegő kiskutya összebújva, az emberek világából végleg kiábrándulva. Egy plédet kellett rájuk dobni, hogy be lehessen őket fogni.

Én már így ismertem meg őket, ők voltak a "lopikák", az antiszociális részleg sziámi ikrei. Mindig együtt, egymást védve, melegítve. Akkor is, amikor erre már nem volt szükség. Nem tudjuk, soha nem is fogjuk megtudni, hogy a "jó gazdi" együtt dobta őket az utcára, vagy nyomorult kis életük sodorta egymás mellé a két kutyust, de elválaszthatatlanok voltak. Egymáshoz simulva aludtak, jártak, figyeltek. És együtt, teljes összhangban loptak...innen a becenevük. Mindent elcsórtak, ami szerintük szükséges egy kiskutya kényelméhez. Plédet, párnát, fogkefét, szemüveget. Ezt közös erővel az ágyacskájukba hurcolták és ráültek. Biztos, ami biztos.

Több, mint egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Kati hozzájuk érhessen, megsimogathassa őket. Nem tudom, mennyi szenvedés fért bele a két kicsi életbe, de attól tartok: nagyon sok. Ennyire bizalmatlan csak az a kutyus lesz, aki végletesen csalódik az emberekben.

A két lopika lassan ugyan, de kezdett kinyílni. Sokan figyeljük a kutyusok sorsát, Kati beszámolóit. Legtöbben az ő "gyerekei" közül választottunk barátot, aztán valahogy ott ragadtunk. Hogy lássuk, hogy alakul a többiek sorsa és hogy segítsünk, ha kell. Összetartó kis csapat. Mint a lopikák.

Általános örömujjongásban törtünk ki, amikor a két kutyus lassan felengedett. Már meg lehet simogatni Tonettet! Cinike kézből eszik! Örültünk, mert hamarosan gazdikeresők lesznek és kezdődhet a kis életük "jó része".

Aztán ma Tonett elment. Nem lehetett felkészülni erre. Kati engedett már el kutyát. Látott összezúzott csontokkal vergődő állatokat, cigarettacsikkel összeégetett kis testeket. Az ember közeledtére rémültem maga alá pisilő kutyusokat. Csontsoványra éheztetett szerencsétleneket. Szaporítótól mentett, rommá elletett, sokszor császározott kislányokat. Bolhás, rühes, kullancsos szerencsétleneket. Mentett disznóólból, rozsdás hordó mellől, pincéből. Befogadott olyan kutyust, akit a "gazdi" péppé vert, akinek eltörte "viccből" a lábait és bedobta a pincébe éhen halni. A legtöbb kis mentett gyönyörű, büszke és gazdis kedvenc lett, de volt, akin nem lehetett segíteni. De arra valahogy felkészül az ember. A váratlan veszteségre nem.

Tonett így ment el. Váratlanul. Kicsi kutyus, nem sokunknak tűnik fel a hiánya. Nem írnak róla a lapok, nem kapják fel a fejüket az emberek. Nem is történt semmi. Csak egy kutya volt...

Cinike egyedül maradt, nincs, aki melengesse, aki védje. Nincs többé Tonett. Kati gyászol és még páran, akik ismerjük őt és védenceit.

"Még fel sem fogom igazán. És még meleg volt - talán az ölelésemtől - a kis teste. Megírod a kicsikémet?"

Igen, megírom. Akkor is, ha "csak" egy kutya volt.

 Ahová mentél, ott már senki nem rúghat az oldaladba, nem üthet, nem éheztethet. Ott talán jobb.

Jó utat, Tonett! Hiányozni fogsz.