Néhány napot sikerült üdítően távol töltenem a magyar politikai homokozótól, így most újult erővel loccsant az arcomba kicsiny országunk sajátosan abnormálissá nyomorodott belső világa.

Romániában - ahol történetesen a bukott Ponta kormány helyett ottjártamkor állt fel az új kormány - egy árva politikai plakátot sem láttam. Reklámozzák a bankok szolgáltatásait, tejtermékeket, autókat, ezerféle dolgot. Politikusokat nem. Ennek ellenére az emberek képben vannak, figyelik az eseményeket, véleményt alkotnak, beszélnek, vitatkoznak. Mégpedig félelem nélkül, bárhol. Étteremben, utcán, kocsmában. Nem suttognak, nem lesnek körbe rémülten, nem tesznek féket a nyelvükre félelmükben. Nem félnek attól, hogy a polgármester, az igazgató, a feleség/férj főnökének a fülébe jut és akkor mi lesz holnap...

Ahogy nem féltek néhány héttel ezelőtt az utcára vonulva követelni Ponta távozását. Igaz, ehhez kellett néhány olyan dolog, ami ma Magyarországon elképzelhetetlen. Például működő belső elhárítás, nem(annyira) politika-vezérelt nyomozati szervek, viszonylag független ügyészség. A korrupció ott is nagy divat, ahogy nálunk is. De Romániában - ha lassan is - tesznek ellene. A román Viktornak is van monomániája, ahogy a magyar druszájának. Ameddig miviktorunk stadionokat épít orrvérzésig, Ponta az ortodox templomokkal kompenzálja gyermekkori traumáját, hogy soha nem kapott elég legót szülinapjára. Ahogy nálunk nincs létjogosultsága a putri faluban felhúzott monumentális stadionnak, úgy nincs a hatalmas templomoknak ott, ahol már amúgy is két templom jut egy hívőre. De - szemben a stadionnal - a templomokat legalább nem kell fűtött gyeppel, kisvasúttal ellátni és nincs soktízmilliós havi fenntartási költsége közpénzből. 

Mégis a templomépítési mánia okozta Ponta hirtelen bukását. Igaz, már jó ideje tudható volt az ellene folyó nyomozás és az is, hogy nincs reális és erkölcsileg elfogadható magyarázat a politikusok vagyonosodására, a rokonság, barátok, ismerősök, szomszédok hirtelen zseniális üzletemberré, vagy éppen magas posztra alkalmassá válására, de azért még egy ideig húzta volna a kormány, ha nincs a bukaresti tragédia. A szórakozóhelyen pusztító tűz, a rengeteg áldozat megrázta az országot. Ebben a helyzetben látta elérkezettnek az időt az ortodox egyház arra, hogy kijelentse és a középiskolákban röpiratban terjessze: a bukaresti Colektiv klubban halálra égett fiatalok megérdemelték a sorsukat, mert rockzenét hallgattak, a sátán zenéjét.

Ezen a ponton a román társadalom feldühödött. Utcára mentek az emberek és nem csak Bukarestben, más városokban is. Fiatalok, idősek (pedig a Ponta kormány évente 5 százalékkal emelte a nyugdíjakat), középkorúak. Együtt. Mert a tűzben az ő gyerekeik haltak meg és mindegy, hogy magyar, vagy román volt az áldozat. Bizonyára van a kormány bukásának még ezernyi összetevője, de az ottani emberek így foglalták össze a történteket. A kormány percek alatt feloszlott, az új kormány napok alatt állt fel. Nem zökkenőmentesen, hiszen ameddig én ott voltam, két miniszterjelölt bukott meg a kinevezés előtt. Az egyikük - Andrei Baciu - egészségügyi miniszternek érezhette magát két napig. Már a jelölésekor komoly felzúdulást keltett a 29 éves rezidens túlságosan fiatal kora, a tapasztalatainak hiánya. Amikor kikerültek a közösségi oldalra Baciu fehérneműs fotói (egy időben modellként dolgozott), Dacian Ciolos kijelölt román miniszterelnök visszavonta a jelölést. Talán így egyszerűbb volt, mint beismerni, hogy rossz választás volt a fiatalember.

A másik miniszterjelölt az igazságügyi minisztérium élére kiszemelt Cristina Guseth a parlamenti meghallgatáson képtelen volt válaszolni a kérdésekre. Mivel a meghallgatás nyilvános (nahát!), a televízió élő adásban közvetítette (még nahátabb!), ahogy a miniszterjelölt hölgy percekig bambán bámul a kamerába, miközben a bizottság várja a választ a kérdésre. A sajtó (mivel ez a dolga) ízekre szedte a jelöltet, ahogy a közvélemény sem kímélte. Ciolos néhány órával később visszavonta Guseth jelölését.

Miközben az országban ilyen súlyos dolgok történtek, az emberek élték az életüket. Figyelték az eseményeket, véleményt is alkottak, beszéltek is róla, de nem ugrottak egymás torkának, nem plakátolták teli az utcákat, nem tömték teli a postaládákat propagandával. 

A középületeken, helyenként a villanyoszlopokon is békésen megfér egymás mellett a román- és az uniós zászló, ahogy a lakótelepeken és a falvakban is békében élnek egymás mellett románok és magyarok. A piacon egymás mellett árulják a portékájukat, munkahelyen együtt dolgoznak, együtt tanulnak, utaznak, élnek. Távolról sem jelent akkora gondot, mint azt mi itt, az "anyaországban" gondoljuk. Azt hallottam egy helyi embertől - aki ismeri a statisztikai adatokat - megmaradt volna több település kétnyelvűsége is, ha az ott élő székelyek hajlandóak magyarnak vallani magukat. De sokan nem voltak hajlandóak, mert ők székelyek. Így aztán az "egyéb" nemzetiségbe kerültek. Hát így.

Mindnesetre szemmel látható módon fejlődik az ország, hihetetlen mértékű építkezések folynak, ipari telepek nőnek ki a földből Nagyvárad és Kolozsvár szélén (gondolom máshol is, de én ezt láttam), az emberek élik az életüket. A társadalom aktív, de nem a politikáról szól minden. Sok a vállalkozó, rengeteg családi gazdaság működik. A minimálbér hasonló a magyarhoz, de ott ezt meg is adják a munkavállalóknak. A tömegközlekedés jóval megfizethetőbb, a rezsi kicsit alacsonyabb, az üzemagyag hasonló, mint nálunk, a taxi kevesebb, mint fele az itthoni tarifáknak. Bárhol lehet cigarettát venni, az üzletek vasárnap is nyitva vannak, az ÁFA alacsonyabb, az élelmiszerek olcsóbbak, a választék olyan, mint bárhol Európában. A valamikori diktátor által megnyomorított országból mára egy európai, fejlődő ország lett. Nicolae Ceausescu szülőfalujában, az Olt megyei Scornicestiben épült gigastadion mára szétrohadt, mert a tízezer lakosú falu képtelen volt fenntartani a harmincezres stadiont. A helyi focicsapat pedig visszazuhant oda, ahonnan indult.

Mindezek ellenére vágytam már haza. A határon iszonyú hosszú kamionsor, személyautóval is be kell kalkulálni fél órát, ameddig átjut az ember. De amint ez sikerült, máris lehet suhanni a ki tudja mitől huplis úton.

Mire hazaértem, az óriásplakátokról tájékozódhattam, ki a fasza gyerek, ki véd meg engem, ki teljesít jól, kitől kell rettegni, kit kell gyűlölni. Románia második legnagyobb városában nem láttam, de egy magyarországi, húszezres lélekszámú kisvárosban sorra jöttek szembe gépfegyveres katonák. Nem határváros, nincs menekültszálló, sem más indok a fenyegetettségre. Én a fegyveresektől nem annyira biztonságban, mint inkább szarul éreztem magam. 

Az egykori bukott diktátor és a frissiben bukott Viktor országából hazaértem. Ide, ahol Bayer Zsolt mondja meg, hogy kit kell kinyírni és hogy Angela Merkel hülye, Orbán Viktor viszont helikopter. Ide, ahol miviktorunk kertje végébe stadiont épít a közakarat, fűtött gyepet, vasutat. Ahol az ország lakossága semmit nem tudhat a paksi paktumról, csak fizetheti annak költségeit. Ide, ahol iszonyú (köz)pénzekből fenntartott közkormánymédia néz hülyének, ahol Kövér László kitünteti a szellemi honvédőket, ahol 50 milliárd forintot dobunk át a határon, hogy a vajdasági magyarok tudjanak krumplit termelni és jó áron eladni, miközben beszántottuk Kishantost, András juhászt elütötte egy arra bóklászó német nyugdíjas, az állami földeket viszik a Mészáros Lőrincek, a "Nemzeti minimum" a parlament elé sem került, a korhatár alatti rokkantakat pedig halálra ítélte a hatalom, megvonva, vagy drasztikusan csökkentve a járandóságukat. Ide, ahol a nemzetiben vehetek csak cigit, mert kellett a haveroknak a dohánybiznisz, ahol vasárnap zárva vannak az üzletek, ahol világbajnok az ÁFA és a munkát terhelő adók és egyéb elvonások, ahol félnek az emberek véleményt mondani, félnek egymástól és talán már önmaguktól is.

Pedig ez egy gyönyörű ország és én nagyon szeretem. De ami itt történik, azt nem szeretem. 

Fura dolog ez. Olyan érzésem van, mintha valami különös időhurok kutyult volna bele az életembe. Valamikor a diktatúrától megnyomorított, kifosztott Romániából néztek irígykedve a hozzájuk képest jólétben, viszonylagos szabadságban élő Magyarországra.

Most meg...