Anyák napján szokás, hogy könnyes-orgonavirágos-szivecskés csipketerítőt borítunk a gyermekkorra.

Nekem még egészen jó a memóriám, ezért maradok a valóságnál.

Mint az emberek döntő többségének, nekem is van édesanyám. Szeretem. Nem szokásból, nem elvárásból és nem hálából. Csak úgy.

A bajok a megszületésemmel kezdődtek.

Késői, nem várt gyerek voltam.

Akkoriban nem igazán volt mód meggátolni egy gyermek világra jöttét, úgyhogy megszülettem.

Átléphetetlen generációs különbséggel rajtoltam, ezt soha nem tudtuk feloldani.

Sem anyám, sem én.

Gondoskodott rólam becsülettel.

Kaptam enni, gyógyszert, ha beteg voltam, volt ruhám.

Arról nincs emlékem, hogy átölel, hogy ölbe vesz, ringat.

Arról sincs, hogy megfogja a kezem, vagy hogy beszélgetünk.

Ma már tudom, ő is szenvedett szegény.

Az az ember volt, akinek nem kellett volna gyereket vállalni. Soha.

Egyszerűen nem tudott mit kezdeni velem. Zavaró valaki voltam, aki elorozta a kényelmes kis életét, aki olyan feladatokra kényszerítette, amelyeket nem szívesen vállalt.

Neki apám volt fontos és önmaga. Ők mindig jól megvoltak ketten. Én ebbe az idillbe furakodtam be, meg kellett osztani a figyelmet, a törődést.

Tipikusan az az emberpár, akiknek soha nem lett volna szabad gyereket vállalni. Ketten boldog, teljes életet élhettek volna.

Semmi baj nincs ezzel, nem hibás senki.

Köztünk soha nem voltak gyöngéd pillanatok, még csak közel sem kerültünk egymáshoz. Soha.

Neki kötelesség volt, melyért cserében teljesítenem kellett.

Mégsem maradt ki az életemből az anyai szeretet, a gyöngédség, csakhogy azt a nagymamámtól kaptam meg.

Ő már nincs velünk, de anyák napján (és még sok-sok napon át, minden évben) a nagyi jut eszembe.

Puha karja, ahogy átölel.

Jóillatú, simogató tenyere.

A nevetése.

A csak nekem készített "fujtott must" édese.

A minden szeptemberben menetrendszerűen érkező, kék nefelejcsekkel ékes porcelán tál, benne hízott libamáj, zsírjában.

Amikor már elköltöztünk a faluból és hazalátogattunk, a frissen kisült házi rétes.

Nekem sütötte, mert tudta, ez a kedvencem.

Sütötte akkor is, amikor a második - lábon kihordott - stroke következtében jóformán félig megbénult.

Akkor nem tudtam, miért lett különös a mozgása, ma már tudom.

De gyötrődve, iszonyatos erőfeszítéssel akkor is megsütötte a rétest. Nekem.

Emlékszem, falusi asszonytól talán szokatlan módon, imádta a focit.

Ha meccset adtak a televízióban, lekuporodtunk ketten, két kisszékre és szurkoltunk.

Én jobbára nem a fekete-fehér képernyőt néztem, hanem Őt.

Nevettem, ahogyan dülöngélt a széken. Próbált a televízió peremén átnézve többet látni a meccsből. Mint amikor az ablakon kitekintve megbillentjük a fejünket, hogy a keret ne takarjon ki annyit.

Emlékszem az otthonka zsebében megbúvó Negróra. Mindig utáltam, de abból a zsebből valahogy más ízű cukorkák bukkantak elő. Az finom volt.

Emlékszem a teába zúdított három nagy kanál cukorra, a citrompótló tablettára.

A szám ragadt össze tőle, mégis csodás volt az íze.

Aztán emlékszem a következő stroke-ra, amiből már nem tudott felállni többé.

Emlékszem a hiányra, ami velem van mindig. 

Emlékszem anyám szavaira a temetésen.

"Nem is volt igazi nagymamád. Az igazi meghalt születésed előtt. Nagyapád újra nősült, de ő csak mostoha nagyanyád.  Nem akartam megmondani, hogy kíméljelek, de tudnod kell. Nincs miért siratni."

Ma már anyám idős. Szüksége van a segítségemre. Szelídebb lett, de az utat nem találtuk meg egymáshoz soha.

Nem haragszom rá, nincs miért. Talán ő sem haragszik rám.

Gondoskodom róla, szeretem, de...

Számomra az Anyák Napja mást jelent.

Az otthonka zsebében lapuló cukor celofán-zizzenését.

A focit a televízióban.

A frissen sült rétes vaníliás illatát.

A nefelejcses porcelántálat.

A "fujtott mustot".

Az édes teát a margarétás bögrében.

Számomra Nagymamák Napja van.