A cigányok felelőtlenek.

Született tolvajok.

Nem akarnak dolgozni.

Szeretnek mocsokban élni. 

A segélyek miatt van annyi gyerek.

Ha van pénzük, dáridóznak, amikor elfogy, éheznek.

Sokáig lehetne még sorolni. Mindenki tudná folytatni. Nekem eszembe jutott két történet.

Még az "átkosban", kevéssel a rendszerváltás előtt egy cigány nő volt a munkatársam. Erzsi, így hívták. Egzotikusan szép. Nagyon büszke. Egyszer mesélt az életéről. A szülei szakmunkások voltak, volt egy csinos kis házuk a faluban. Akkoriban mindenki dolgozott. A cigányok is. Tudom, drága dolog volt a "kapun belüli" munkanélküliség. De a többség nem csak lődörgött, hanem tényleg dolgozott. Cigány és nem cigány. Nem volt ügy, hogy ki a cigány és ki nem. Valahogy nem foglalkoztunk vele. Fel sem merült, hogy lenne jelentősége.

Tehát ott volt Erzsi, a munkatársnőm. Soha nem ment férjhez. Amikor kérdeztem, miért, különös dolgot válaszolt. Emlékszem, nagyon megdöbbentett. Azt mondta, őt egy rendes magyar nem venné feleségül, cigányhoz pedig nem megy hozzá, mert a rendes cigányember már mind családos.

Szép nő volt, sokan próbáltak közel kerülni hozzá. Nem engedte. Azt mondta, ő senki kurvája nem lesz.

Hosszas kérvényezés és várakozás után örökbe fogadott egy kisfiút a helyi nevelőotthonból. Cigány kisfiút. Két éves volt a gyerek. Sem ülni, járni, sem beszélni nem tudott. Egész nap feküdt a járókában, a tulajdon mocskában és nyöszörgött. Testi és értelmi visszamaradott. Ez volt a diagnózis.

Erzsi hazavitte. Szerette, gondozta. A fiúcska néhány hét múlva fel tudott ülni, aztán megtanult járni. Futni. Beszélni. Évek alatt magas, jóképű fiatalember lett a "visszamaradott" kisfiúból. Szakmát tanult. Erzsi nagyon büszke volt rá. Joggal.

Körülbelül két évvel ezelőtt találkoztam Erzsivel. Elgyötört öregasszony lett a büszke cigánylányból. Hívtam, üljünk be egy kávéra, meséljen magáról. Jó neki itt, a padon, mondta lesütött szemmel. Mesélt. A rendszerváltás után megszűnt a cég, ahol együtt dolgoztunk. Talált munkát, de mindig az elsők között volt, ha elbocsátások történtek. Segélyt nem kért. Dolgozni akart. Most van munkája, mondta. Cseléd egy vállalkozónál. Takarít. A fia vőlegény. Nehéz, de megvannak. Talán lesz jobb, mondta. Néhány hete hallottam róla ismét. A fia megnősült, elköltözött. Erzsi elveszítette a munkáját. Aztán beteg lett. Egy este véletlenül túl sok gyógyszert vett be. Két hete volt a temetés.

A másik történet egy cigány emberről szól. Vili, így hívják. Vele a rendszerváltás után találkoztam. Mezőgazdasági termelő, 30-40 hektár földet művel a feleségével. 

A faluban, ahol lakik úgy hívják: "díszcigány". Amikor először hallottam ezt a jelzőt, megdöbbentem. Kiderült, évtizede költözött a faluba. Örökölt egy darabka földet, aztán vásárolt még hozzá. Az "átkosban" gyárban dolgozott ő is, a felesége is. Spóroltak és abból gyarapították a gazdaságot. Apránként. Amikor a faluba költöztek, Vili nem értett a mezőgazdasághoz. Aki szóba állt vele, mindenkitől kérdezgetett, tanácsot kért. Beiratkozott gazdaképzőbe. Az emberek gyanakodva fogadták, de látva az elszántságát és azt, mennyit dolgozik az asszonnyal együtt, elfogadták. Aztán befogadták. Megtanulták tisztelni. 

Vili és családja azóta ott él, gazdálkodnak. Már vannak gépei, ért a földműveléshez. Ha tanácsra van szüksége, a falubeliek örömmel adnak. Ha segítség kell, szorgos kéz, vagy akár gép, azt is kap. Ha egy másik gazdának van szüksége segítségre, Vili megy és segít. Része a közösségnek ő is, a felesége is és a két kislányuk is. Ő maga is "díszcigánynak" nevezi magát és nevet. Van úgy, hogy egy rosszízű szó széppé, kedvessé válik. Néha.

A múlt rendszerben mindenki dolgozott. Kötelező volt. Ahol bányák működtek, gyárak, ipar volt, ahol kellett a munkáskéz, oda telepítették a cigányokat. Aztán bezártak a gyárak, a bányák. A cigányok maradtak, egyre nagyobb nyomorban.

Tudom, sokba került, sokba kerül az országnak a teljes foglalkoztatottság. Azt nem tudom, a közmunka nem kerül-e többe? Azt sem tudom, van-e értelme, vezet-e valahová ez az út. 

Akik vesztesei voltak a rendszerváltásnak, aztán az azt követő évtizedeknek, azok lecsúsztak a gödör aljára. Egyre többen, egyre gyorsuló ütemben. Ma már nem csak az cigány, aki annak született. Az cigány, aki nyomorban él. Ezt tanulta, ez természetes. Most valahogy nincsen kiút, nincs kitörési pont. Az a gyerek, aki ebbe a pokolba született, esélyt sem kap. 

Sokan nem értik, miért nincs igénye a tanulásra. Miért szül egy lány fiatalon, miért szül annyi gyereket, ha eltartani nem tudja. Miért nem gondolkodik felelősen.

Egy majdnem teljesen zárt közösségbe születni, ott felnőni nem választás kérdése. Ha egész életében azt látja valaki, hogy mindennapos dolog az éhezés, a mocsok, a munkanélküliség, akkor az természetessé válik. Hiába kap enni az óvodában, iskolában. Otthon nincs mit enni. Nincs villany, nem tud tanulni, olvasni. Nincs fűtés, fázik. Nincs ritmusa a napoknak, nincsen holnap. Csak az aznap van, csak az adott óra. Amit túl kell élni valahogy. Két külön világ van. Az, ahol van fény, kenyér és meleg és a valóság, ami otthon várja.

Ettől a fiataltól elvárni, hogy ismerje fel a kitörési lehetőséget, tegyen azért, hogy változzon az élete, legyen előrelátó, céltudatos, szorgalmas és megfontolt, butaság. Nem fogja tudni, hogyan kellene mindezt. Hiszen nem látta, nem tanulta soha. Az ő valósága teljesen más, mint azoké, akik az elvárásokat támasztják vele szemben.

A segélyszervezetek szándéka tiszteletre méltó, de lényegében hatástalan. Életben tartja ugyan az adott embert, családot, de változást nem hoz. A változás hosszú időt igényel(ne), oktatást. A szülőket kellene oktatni, nem csak a gyerekeket. Sok munka, sok pénz, sok idő. Ezt egyetlen kormány sem vállalta fel. Nem fér bele a választási ciklusba.

Nincsen kétkezi munkát igénylő ipar, sem mezőgazdaság. Ha mégis van idénymunka, nem a cigány embereket veszik fel epret szedni, krumplit ültetni. Miért is őket vennék fel, amikor akár diplomás munkaerőt is kaphatnak? 

A nyomor újra termeli önmagát, ez a természete. Ma már nem kell cigánynak születni. Bárki lehet a gettó lakója, aki elveszíti az állását, megrokkan, hajléktalanná válik. Ez a réteg nem fogy, hanem egyre duzzad. Az ebbe születő gyermek ezt fogja tovább adni, mert mást nem ismer. Ha nem talál az aktuális kormány megoldást, a társadalmi feszültség robbanáshoz fog vezetni.

Ha állást hirdetnek, nem a rongyos, ápolatlan, képzettség nélküli embert fogják felvenni. Akinek nincs munkája, nincs pénze, az előbb-utóbb rongyos és lepusztult lesz, nem fog tudni tanulni. A kör bezárul.

A közmunka gondolata alapvetően jó. Sokkal jobb segély helyett munkával pénzhez jutni. De a közmunkából megélni, családot eltartani nem lehet. A sokszor értelmetlen "munka" feleslegességét a közmunkás is érzi. A tulajdon feleslegességét is érzi. A labirintusba bejutni könnyű, kijárata nincs.

Értékes életek fulladnak a reménytelenségbe. Tehetséges emberek, akik soha nem mutathatják meg a szépségüket. Szorgos munkáskezek maradnak üresen. A társadalom hasznos tagjai helyett teherré válnak. Kitaszított, lenézett, megvetett senkikként születnek és úgy is halnak meg. A születés és halál között semmi sincs.

A nincstelenek közül talán lesz néha egy Erzsi, egy Vili. 

Díszcigánynak.