Aki figyelemmel kísérte az elmúlt két hét történéseit, tudja, miről fogok most beszélni. Azok kedvéért, akik nem olvasták a Rátfai család kálváriáját, néhány mondatban összefoglalom az eddigi eseményeket.

A Gépnarancson találtam egy bejegyzést, ami nem hagyott nyugodni. Felvettem a kapcsolatot Majával, a poszt írójával. Több e-mail váltás következett, a blogon is megírtam a történetét. 

Óvatos vagyok az ilyesmivel. Ahogyan bizonyára más is, én is kerültem már olyan helyzetbe, amikor a segítséggel visszaélt valaki, vagy azért, mert önmaga nem akart tenni a változásért és arra rendezedett be, hogy más oldja meg a gondjait, vagy azért, mert az átélt bajok keserűvé, akár gonosszá tették, amikor már a puszta anyagi segítség kevés a kilábaláshoz. A levélváltások és telefonbeszélgetések meggyőztek arról, hogy ebben az esetben szó sincs ilyesmiről.

Van egy 60 körüli házaspár és egy 18 éves, érettségi előtt álló fiú. Az apa építési ügyintézőként dolgozott, ameddig a betegsége ezt lehetővé tette. Parkinson-kórral diagnosztizálták, az állapota 2 év alatt annyit romlott, hogy rokkantnyugdíjba kényszerült. Az anya ápolónőként dolgozott 33 éven át, de a lebenyi epilepszia őt is alkalmatlanná tette a további munkavégzésre. Ez nagyjából 7 éve történt. A házaspár előbb lassan, 3 év alatt felélte a megtakarításait, majd a nélkülözhető tárgyak eladásából további egy éven át sikerült kipótolni a jövedelmüket úgy, hogy nagyon szerényen, de meg tudtak élni. A jövedelmük 125 000 Ft. családi pótlékkal együtt. A rezsi 45 000, az apa gyógyszerei 35 000 Ft.-ba kerülnek havonta. A maradék 45 000 Ft.-ból kell megélniük úgy, hogy a gimnazista fiú menzája, hármuk élelmezése, a tankönyvek, szükséges ruhaneműk (a gyerek még növésben van), tisztálkodószerek, mosó és mosogatószer, valamint a rendszeres útiköltség Szegedre (oda kell járniuk kezelésekre, kontrollra) kijöjjön ebből az összegből. Próbáltak segítséget kérni az önkormányzattól, de nem jártak sikerrel. A közgyógyellátási támogatást és és a lakhatási támogatást is megvonták tőlük, mert "túl magas a jövedelmük". Az anya - Maja a neve - évek óta nem tudja kiváltani az epilepszia elleni gyógyszereit. Egyszerűen nem telik rá. Döntenie kellett, hogy a férje, vagy a saját gyógyszerei maradjanak, mert a kettőre nem futja. Úgy döntött, a férj gyógyszerei fontosabbak, mert (ezt telefonon mondta nekem) ő egy roham után majdnem az eredeti állapotába kerül vissza, de a férje betegsége tartósan romlik gyógyszer nélkül. Amikor rájuk találtam, Maja rohamai heti gyakorisággal ismétlődtek és a félelemtől, hogy bárhol, bármikor előfordulhat, pánikbetegség alakult ki nála. 3 éve masszívan éheznek mindhárman. A szülők évek óta nem esznek főtt ételt (nagyjából vízen és kenyéren élnek), hogy a gyereknek több jusson, de még így is az a valóság, hogy a fiú évek óta nem lakott jól és évek óta fekszik le korgó gyomorral. Egy nagykamasz egyébként is mindig éhes, ez a nagykamasz tényszerűen is az. Mégis vállalták mindezt azért, hogy a nagyfiú (Viktor) elvégezhesse a gimnáziumot és megvalósíthassa az álmát: mentőápolónak szeretne tanulni. Akinek van ilyen korú gyereke, az pontosan tudja, milyen kemény lecke lehet az, hogy csak kinőtt ruhában jár középsikolába, hogy egy télikabátja van, az is kopott és kicsi már, hogy egyetlen pár vászoncipőt hord télen-nyáron, hogy soha nem tud elmenni a barátaival sehová, mert egy kólára, egy szelet pizzára sincs pénze, hogy megőrül egy tábla csokiért, de évek óta nem evett ilyesmit, de még csak jól sem lakhatott évek óta. 

Minden "felesleges luxus"-t felszámoltak az életükben, kikapcsoltatták a kábeltévét, csak módjával fűtenek, végül az internetet is ki kellett kapcsoltatni, mert fontosabb volt az, hogy legyen legalább krumpli és kenyér. Így készülni az érettségire, kemény feladat.

Úgy döntöttem: megírom a Rátfai család történetét. Azért, mert sok ilyen, vagy hasonló sors van ebben az országban és azért, mert a kilátástalan helyzet ellenére meg tudták őrizni a méltóságukat és végül azért, mert nagyon erős embereknek tartom őket.

A cikk megjelenése hihetetlen eredménnyel járt. Akik olvasták a blogon, vagy a Gépnarancson, segíteni akartak. Sokan. Nem csak akartak, segítettek is. Emberek Új-Zélandtól Mátészalkáig, Angliától Szegedig, Németországtól Budapestig kezet nyújtottak egymásnak és Majáéknak. Maja sírva mesélte, hogy volt olyan, aki robogóra ült a nulla fokban és 60 km.-t motorozott oda-vissza, hogy segítséget, pénzt, ételutalványt, cipőt, inget vigyen. Adott a magáéból és vitte egy hölgy ajándékát, két pár cipőt. Volt, aki felhívta és megkérdezte, mire van szükségük. Kaptak csomagot és kaptak hívást a közeli városból, hogy segítenének ruhával, de a postaköltséget sajnos nem tudják kifizetni.

Emberségből jelesre vizsgáztunk, azt hiszem. A hölgy, aki vállalta az internet havi finanszírozását egy időre. Azóta már visszakapcsolták a netet és a fiú éjjel-nappal a gép előtt ül, dolgozza ki a tételeket. Érettségire készülni a mai világban nehéz internet nélkül, de most sikerült ezt is megoldani. Másvalaki felajánlotta, hogy fizeti az iskolai menzát. Hihetetlenül sok segítség érkezett, nagyon sokan bizonyították be azt, hogy az emberek alapvetően jók. Akkor is, ha maguknak sincs sok, ha a kevésből is, de képesek adni.

Volt persze ellenpélda is. Mindig van. A rosszindulat, irígység nem kerülhette el ezt a történetet sem. Gonosz megjegyzések, ártó szándékú hazugságok. Gyanúsítás, hogy talán én akarok gazdagodni a mások kárán. Megjegyzések, hogy hazugság az egész, a család bőségben él és egyszerűen szeretnek koldulni. Hazugság soha meg sem történt telefonhívásokról, ismerősöktől kapott információkról. Volt olyan is, aki egyszerűen csak az én telefonszámomat akarta megszerezni.  Ezeket soha nem fogom megérteni. Minden adat nyilvános, bárki, bármikor ellenőrizhet mindent. Telefonon, e-mailben, de akár személyesen is. Nincs titok, nincs ferdítés, nem is lehet. Aki hazugságokat terjeszt, annak mi a jó ebben? Szebb, okosabb, jobb, sikeresebb, gazdagabb maga sem lesz attól, ha másoknak árt. Valami perverz örömét leli abban, hogy bemocskol valakit, valamit? Meddig tarthat ez az öröm? Újra és újra előveszi magányos estéken és boldog tőle? Nem értem.

A hétvégén sikerült személyesen találkoznom a családdal. Illetve találkoznunk, egy segítségét felajánló ismerős (olvasó? barát?) társaságában. Mentünk, vittünk élelmet, ruhát és a vágyva-vágyott öltönyt. Érezhető szegénység, de ragyogó tisztaság és két megviselt, de boldog ember fogadott. A férj jött kaput nyitni. Papucsban (a hóban), szemmel láthatóan valahonnan örökölt, túl nagy pulóverben. Pillanatokkal később a nyakunkba ugrott Maja, mind a 45 kilójával. Behordtuk a "madárláttát". A cserépkályha langyos, most fűtöttek be. Miattunk, maguknak nem szoktak. Drága a fa, de gyűjtögettek ócska raklapot, nyesedéket. Előkerül Viktor is. Kedves, udvarias, csöndes fiatalember. Nyakigláb, sovány, sápadt, karikás szemű. Felragyog a szeme, amikor kibontja az öltönyt. Azonnal felpróbálja, tökéletes (nem az, kicsit bő a zakó), boldog vigyor. Az egyik dobozból előkerül egy dzseki. Jó lenne a férjnek, nincs kabátja, mindig fázik. Szűk neki, de a fiúnak tökéletes. Az előbbinél is szélesebb vigyor. Beleások a dobozba és megtalálom, amit kerestem. A másik kabát éppen jó az apára. Ameddig ott vagyunk, le sem veszi. Maja kinyitja a szekrényt. "Látjátok, kiváltottam a gyógyszereimet! Azóta nem volt rohamom!" Az asztalon sütemény. "Vegyetek! A szomszédasszony sütötte, hogy legyen mivel megkínálni benneteket!" Az egyik táskából darab sajt kerül elő. "De jó! Spagettit főzök nektek, így tudunk rá reszelni sajtot!"

A hirtelen (számukra sok) pénz ellenére nem vettek sajtot, sem tüzifát. Nem kapcsoltatták be a kábeltévét. Minden fillérnek helye van. A szalagavatóra, ballagásra be kell fizetni egy jókora részét. A gyerek felsőfokú nyelvvizsgáját befizették, mert kell a továbbtanuláshoz és így majd vállalhat tanítványokat, így járulva hozzá a megélhetéshez. Nem éhezőnek adtunk enni (bár az is borzasztóan fontos), hanem egy fiatalembert segítettünk, segítünk hozzá ahhoz, hogy tanulhasson, hogy lehessen jövője, elérhesse a célját. Ki tudja, talán valamelyikünk élete múlik majd azon, hogy Viktor mentőápolónak tanulhat. Egy szorgalmas, becsületes házaspárnak adtuk meg azt az érzést, hogy mégis van jövője a gyereküknek és azt a tudatot: az emberek jók. Én a továbbiakban is figyelemmel kísérem a sorsukat és ameddig szükséges, amiben tudok, segíteni fogok nekik. Tudom, más is segít, renszeresen, ameddig Viktor képes lesz megállni a lábán. Majáék szegények maradnak, nagyon be kell osztaniuk minden fillért továbbra is. Életük végéig. De a kilátástalan helyzetből kimozdultak, az égető gondokat sikerült megoldani.

Végezetül (bár tudom, hosszú lett a poszt) bemásolok néhány sort Maja leveliből, hogy ő is megköszönhesse a segítséget mindenkinek.

" Végre, hála nektek, az unokáimat is láthatom végre,mert eddig nem tudtuk őket elhozni még egy két napra sem,mert még a mi fiunknak sem nagyon volt mit adni enni. Most már van krumplink, és tésztánk bőven, az unokák kedvence meg a krumplis tészta, a palacsinta, és a mákos, diós tészta...Köszönöm,hogy most már végre nyugalom költözött a házunkba...A férjem megint vidám és megint örül az életnek. A gyerek is boldog és azt mondta,hogy most már még jobban fog hajtani, hogy ezek az emberek megláthassák, nem hiába segítettek. A sok anyagi és csomagban érkezett ajándékokon kívül megtanítottatok bennünket arra is, hogy látnunk kell, hogy vannak jó emberek is. Én az agykontrollnak köszönhetően jobban bízom az emberekben, mint ő és én jobban bízok abban is, hogy ha erősen akarunk valamit elérni, akkor csak a jóra kell koncentrálni. A negatív gondolatok csak megnehezítik az életet. Nagyon szépen köszönöm amit értünk tettetek és tesztek....Valami csodálatos az a rengeteg dolog,amit elhoztatok. Ananászt például még soha nem ettünk. Majd megnézzük a neten,hogy kell kibontani. Az a rengeteg zokni!!!!!!!!!!!!! Honnan tudtad, hogy az is kell? Honnan tudtad, hogy nincs öve a gyereknek? Te olvasol az emberek gondolataiba.Mikor elmentetek gyorsan megfőztem a kaját és neki estünk a ruháknak...Most nem mentegetni akarom magam,de hidd el,soha nem voltam telhetetlen. Megszoktam a szegénységet még intézetes koromban, így nekem nem nehéz. Csak és egyedül csak a gyerekemet sajnálom. Szegénykém sokszor éhesen fekszik le és veszélyben volt az érettségije. Persze most már ez mind a múlté, hála a földre szállt angyalkáknak...Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a segítséget,azoknak is akiknek nem tudtam megköszönni emailben,vagy a facebookon. Nagyon kérlek a nevemben mindenkinek köszönd meg a segítséget. Köszönöm,hogy ilyen jó emberek. Köszönöm,hogy méltónak találtál arra,hogy segíts nekünk és ezzel a blogod olvasóit is meggyőzted. Végre látszik az alagút vége. Most már csak Viktoron múlik mennyire tudja használni ezt a lehetőséget amit a sok jóember nyújtott neki. Most már le tud érettségizni,van szép öltönye, nem kell szégyenkeznie, hogy ő nem mehet érettségizni,mert nincs öltönye. Mehet nyelvvizsgára, hisz holnap reggel befizetjük a csekket. Van már váltó cipője, nem is egy, vannak új zoknijai,nem kell szégyellnie, ha valahol le kell venni a cipőjét. vannak szép pólójai, egy modern Dzsekije( annak nagyon örült. Mindennek örült, de abba illeget billeget a tükör előtt. Azt mondta, na erre nagyon fogok vigyázni,mert ilyenből csak ez az egy van a világon és az pont az enyém!...Reményt adtatok nekünk, jövőt a gyerekünknek. Örök hálával és szeretettel: a Rátfai Család"

Tudom, hogy sokan vannak nehéz, még ennél is jóval szörnyűbb helyzetben. Amiben, ahol tudok, segítek én is, segítenek mások is. Én most ezt a történetet mondtam el, mert mindennek ellenére jó a vége.

     Fotó: Hanák Gábor