Egy rendesebb banánköztársaságban az ilyen politikusi gárda már régen nádat aratna egy erősen szúnyogjárta területen. Mifelénk ez nem divat, mivel kevés a nád és szúnyogból is csehül áll az ország. Politikai csínytevőkből gazdag a kínálat, de mi szeretjük dédelgetni a kis huncutokat. Mindent elnézünk nekik, mint jó szülő a retardált utódjának. Hiába, ilyen egy gáláns népség vagyunk!

Magyar hazaffy hátán bátran lehet tüzelőt aprítani, ha nemzetiszín lobogót terítenek alá. Vagy rá.

Más országban nehezen képzelhető el az, hogy a főmókus összes rokona és cimborája, valamint szomszédja és veje csont nélkül nyeri a közpénzből és Uniós forrásokból finanszírozott pályázatokat. Máshol ezért ütnek, nálunk ...

Gyakran beszélgetek külföldön élő magyrokkal, hála az internetnek. Különböző helyeken - Németországban, Angliában, Ausztriában, Norvégiában - élő honfitársaimmal. Van, aki már régen és van, aki néhány éve ment el. Olyan is van, aki alig beszéli már a nyelvet, mert még gyerekként hagyta el az országot.

Faggatnak, miért tűrjük a jelenlegi helyzetet? Miért elégszik meg a keményen kifosztott kisember azzal, ami itt történik? Miért nem teszünk valamit? Miért nem kapunk kaszára-kapára és zavarjuk el a francba az élősködőket? Miért nem tettük meg ezt eddig és miért nem tesszük meg most? Hát nem látjuk, hogy jogunk van hozzá? Azt gondoljuk, a politikai söpredék uralkodása egy felsőbb hatalom révén valósulhatott meg és mi semmit ...

Az álom jól kezdődött. Álltam a tömeg előtt, hajamat lobogtatta a szél. Szememben lángolt az elszántság. Tudtam, mit akarok. Ordítottam, bele a tömeg arcába. Éljeneztek, tapsoltak. Imádtak engem.

Ez tetszett nekem. Én beszélek, ők hallgatnak és rajonganak értem, a faluról jött fiatal srácért. Ilyet ezelőtt nem éreztem.

Jó fiú akartam lenni, de apám ökle kemény volt. 

Fociztam - sztár akartam lenni, de nem voltam elég tehetséges.

Tanultam - ügyvéd akartam lenni, de nem voltam elég szorgalmas.

Igyekeztem - városi értelmiségi akartam lenni, de nem voltam elég művelt.

Folytatás itt...

Ülök a fodrásznál. Nem túl gyakran, de időnként én is kénytelen vagyok látogatást tenni az ollóval-fésűvel támadó szakember üzletében, mert az én hajam is nő. Magától.

Várakoznom kell. Hiába az előre megbeszélt időpont, mindig várni kell. Ücsörgök a sarokban és - hogy ne vesszen el az idő - figyelem a kuncsaftokat. Fodrász, kozmetikus, műkörmös. Egymásba nyíló kis helyiségekben dolgoznak, a vendégek többsége ismeri egymást. Nők és néhány férfi. Várnak a sorukra, vagy szépülnek éppen. Ameddig hat a festék, az arcra kent fiatalító csodaszer, szárad a körömlakk - átjárnak egymáshoz, megbeszélik az életüket.

Folytatás itt...

A budapesti Merényi Kórház baleseti ambulanciáján valaki videóra vette, amint egy beteghordó megüt egy hordágyon fekvő beteget. 

Nyilván nem csak itt, nem csak most, nem csak ő és nem csak ezt az egy beteget. Ez az eset került nyilvánosságra.

Ki a hibás? A beteg, mert ivott és állítólag agresszív volt?

Az ápoló, mert bár nem tudjuk, ivott-e, de biztosan agresszív volt? A biztonsági őrök, akik a beteg állítása szerint szintén bántalmazták? A kórház a hibás? Az egész rendszer?

Arra gondolok, hogy az én apám is olykor agresszív. Nem azért, mert iszik. Nem teszi. Egyszerűen azért, mert 90 éves, súlyosan elmeszesedett erekkel, a vele járó demenciával és agyi keringési zavarokkal. Sokszor vitte már be a mentő, mert nem lehetett ...

Szemben Németh Szilárd rezsibiztos-birkózófenomén-puhafüllel a magam részéről nem igazán hoz lázba a látvány, amikor két izzadt pasas nyomorgatja egymást.

Sem szárazon, sem iszappal vastagon bevont verzióban nem szórakoztat. Tegnap este olyan érzésem volt, valami ilyen sportot nézek, pedig a résztvevők talpig ruhában, jólfésült gyűlölettel szorongatták egymás nemesebb szervét.

Folytatás itt...

Egy év leforgása alatt 46 százalékkal többen mentek el ebből az országból. Hivatalos adatok szerint. Valójában...ki tudja?

Miskolc polgármestere nem szeretné, ha a városban ételt osztanának a rászorulóknak. Mert az ciki.

A közmédia a mi pénzünkből hazudik a képünkbe.

A nyomor egyre nő, a statisztikák egyre szebbek. Egyre hazugabbak.

Folytatás itt...

Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé vagyok képes kizárni a magánéletemből a közéletet. Mindennél fontosabb persze a családom, a szeretteim, ez nem változott.

De ahogy változik a társadalom állapota, a bajok úgy szivárognak át a kertkapun, a nappali falán, a magam köré húzot védvonalakon. Nem lehet, nem is szabad kizárni a jót. Nem lehet, nem tudom kizárni a rosszat.

Folytatás itt...

Még ki sem hevertem a minden évben aktuális kérdést, miszerint miért is tojnak az egyébként normálisnak tűnő nyulak ilyentájt csokitojást, máris itt a következő sokk.

Orbán Viktor szorgos személyzete jónak látta feltölteni egy fotót a közösségi oldalra, biztosítandó a keményen szorongatott kisemberek ájult szeretetét. A képen egy elszabott öltönybe préselődött elszabott miniszterelnök orvul fülön (rosszabb esetben szemen) spriccel egy megszeppen lánygyermeket.

Ez magánügy. Engem már a karácsonyfa ágai közé szorult, vészjósló vigyorral a homályos jövőbe bámuló Orbán Viktor sem érdekelt, a mostani sem érdekel.

Érdekel viszont minden más.

Folytatás itt...

Húsvét kapcsán csodálkoztam rá ismét az összefogás erejére. Nem feltétlenül forradalmi összefogás, csak kicsi. Vagy inkább óriási. 870 gyermek kaphat ajándékot az ünnepen. Húsvét lévén - nyuszit. Csokiból, plüssből. 870 mosoly ajándékba.

Folytatás itt...