Csapdában
Az immár szokásos kisváros. Semmi különös, olyan, mint a többi. Mint akármelyik település, amely nem az ország szerencsésebb, gazdagabb felén helyezkedik el.
Két évtizedig éltem itt. Ismerem, szeretem. Mindig szerettem. Emberi léptékű minden. Elég kicsi ahhoz, hogy az emberek ismerjék a szomszédot, hogy beszélgessenek, segítsenek egymáson.
Elég nagy, hogy ne a másik viselt dolgai szolgáljanak beszédtémaként.
Elég kicsi, hogy akár gyalog is bejárja az ember.
Elég nagy, hogy minden legyen benne, a többtermes mozitól a bevásárlóközpontig, pékségek, cukrászdák, gyógyszertárak, könyvesboltok.
Lehetett itt élni. Ki lehetett menni az utcára este is, nem kellett félni. Télen, amikor nagy hó hullott, apró munkagépekkel ...